Edgar Allan Poe:

Annabel Lee

Sok-sok év elmúlt azóta,
A tengerpart fövenyén,
Élt egy lány kit ismerhettek,
Annabel Lee, kit így neveztek,
E lányban nem élt más remény,
Csak hogy szeressen, s szeressem én.

Gyerek volt még, s én is gyerek voltam,
A tengerpart fövenyén,
S szerelmünk több volt mint szerelem,
Én és az én Annabel-lem,
Szerettük egymást és az ég
Szeráfjai nem tűrhették.

Így történt, hogy annyi éve már,
A tengerpart fövenyén,
Egy szörnyű szél az éjjelen
Kihűtötte Annabel Lee-t csendesen.
S jött egy úri rokon,
Elvitte tőlem őt,
Várta már a temető,
Itt a tengerpart fövenyén.

Az angyalok kik boldogtalanok fenn az égben,
Jöttek irigyelni őt és engemet,
Igen! ez volt az oka (a tengerpart
fövenyén mindenki tudja)
Hogy jött a felhőből a szél, meghűtötte,
És megölte az én Annabel-lemet.

De a mi szerelmünk több volt, mint a másé.
Mint kik idősebbek,
És sokkal bölcsebbek,
És sem az angyalok az ég tetején,
Sem a démonok a tenger fenekén
Nem választhatják el lelkemet,
Annabel Lee-étől engemet.

S a hold mindig hoz nékem álmot,
A szépséges Annabel-ről,
S a csillagok sem szórják fényeik,
Míg nem láthattam Annabel Lee csillogó szemeit.
S egész éjszaka fekszem,
Szerelmem, életem, hitvesem oldalán,
A sírdomb alján a tenger mellett,
A sírjában mely magába zár.

1981. december 14.